Várnai Gyula: Aura

Régi és új munkák is láthatók Várnai Gyula képzőművész Ugyanaz a patak című kiállításán a budapesti Ernst Múzeumban. A művész autodidakta módon képezte magát, mára a hazai középgeneráció egyik legfontosabb alkotója lett. Mint mondja, ötvenhárom éve ugyanazt a patakot tapossa.

Várnai Gyula szerszámos ládával a kezében érkezik az Ernst Múzeumba. Mint mondja, mindig van mit szerelni az installációkon, mivel azok idővel elmozdulnak, meghibásodnak. Az augusztus végéig látható kiállításra belépve egyből az egyik sötét terembe megyünk. A falra vetítve a Nagymező utca házai láthatók, a hangfalakból pedig az utcazaj dübörög. A művész állít valamit az egyik projektoron, közben pedig magyarázatképpen elmondja: a tárlat kurátora, Készman József kérte arra, hogy hozzon valami helyspecifikus installációt, olyat, amely a kiállítótérre is reflektál. „Három írásvetítő vetíti ki a falra a képet, amelyek tetejére tálcákban vizet tettem. Felvettem az utca zaját, amitől rezegni kezd a víztükör, a képen pedig érdekes mintázatok futnak végig” – mondja.

A tárlatra készült a múzeum homlokzatát díszítő felirat is PET-palackok kupakjaiból. „Megvan nagyobban is, de azt nem mertük már kirakni” – teszi hozzá mosolyogva, mondván: az Ernst Múzeum túlságosan beleolvad a környezetébe ezért találta ki a figyelemfelhívó műalkotást.

Amikor a tárlat címéről érdeklődöm, rögtön leszögezi: egyik mű sem viseli ezt a címet, inkább a látogatókat szeretné elgondolkodtatni. „A dolgok megismételhetetlenségére utalok, arra próbálok rákérdezni, hogy vajon a sok elmúló történés közül melyik elég fontos, hogy megmaradjon” – mondja talányosan, majd az ókori mondást kiegészítve hozzáteszi: ő már ötvenhárom éve tapossa ugyanazt a patakot. „Ami sosem ugyanaz” – hangsúlyozza. A tárlaton egyszerre vannak jelen Várnai Gyula régi és új munkái, de mindezt úgy szerkesztette össze a kurátor, hogy a kiállításnak egységes karaktere legyen.

Persze az egységet leginkább a szemléletmód teremti meg: Várnainál ugyanis bármiből lehet művészet, mondhatni talált anyagból dolgozik. A Tavirózsák című, Monet-parafrázishoz például a jellegzetes, szocialista elemlámpákat használt fel. „Monet-ra szokták mondani, hogy fénnyel festett, én ezt megpróbáltam a gyakorlatban is megvalósítani ezekkel az esendő kis lámpákkal” – mondja, és közben elmélyülten figyeli, hogyan mozognak a fénykörök. Egy másik installációban már egy miniatűr franciaágyon fekszik ugyanez az elemlámpa: mellette, mintegy párjaként, a visszatükröződő fény. Empátia – olvasom a címét az installációnak. Várnai Gyula pedig közben arról beszél, hogy miért vonzódik a hétköznapi tárgyakhoz. „Szeretem a használt holmikat. Főleg azért, mert erős többletjelentést hordoznak magukban” – teszi hozzá.

Saját ruhái adják az Aura című munka alapját, a nadrág, az ing ugyanis nem a betűket, hanem a köztük lévő teret rajzolják ki. „Megpróbáltam saját aurámat megjeleníteni, ha egyáltalán van olyanom” – mondja magyarázatképp, majd továbblépve láthatjuk, ugyanezt az eljárást alkalmazta más művekben is – mert a mű alkotórészévé válhat akár a műterem pora is.

A kiállítás egyik legizgalmasabb részét képezik a hanginstallációk. Előbb a régi számítógépek szalagjaiból összeállított szőttes előtt állunk meg. Várnai Gyula elárulja: a számítástechnika őskorát képviselő szalagokat egy vasműtől kapta. „Talán termelési adatok vannak rajtuk, én pedig eljátszottam a gondolattal, milyen lehet a lineáris információt összekötni egy érdekes struktúrával” – meséli, majd odébblépve, egy felhőt formázó, magnószalagból készített alkotásról megjegyzi, hogy ehhez a szaxofonzseni, John Coltrane egyik kazettáját áldozta fel. „A kedvencem volt. Azóta persze megszereztem cédén” – teszi hozzá.

Odébb két szalagos magnó áll a földön. Egy, kettő – ismételgetik, a szalag azonban egy hármast formázó szerkezeten fut végig. „Ugyanezt a minőségi ugrást próbáltam megcélozni egy másik művemben is. Ott jégből volt kifaragva az egyes és a kettes, és hármas számot formázó szivacs szívta fel a nedvességet” – teszi hozzá, majd szó nélkül hagyja azt a megjegyzésünket, hogy milyen kár, hogy ezt a minőségi ugrást a politika nem tudja megtenni.

Sétánk egy sötét teremben ér véget, egy kísérleti „planetáriumban”, amelyben szorongást kifejező kezek alkotják a bolygókat. Amikor arról kérdezzük, hogy mi lesz ezeknek a műveknek a sorsa, elárulja, hogy hely híján a többségük raktárba kerül. „Van persze olyan is, amelyik megsemmisül, de minden munkát alaposan dokumentálok. Tetszik a múlandóságuk, de mivel én is pénzből élek,  annak örülök a legjobban, ha találok rájuk vevőt” – mondja.

És bármilyen furcsán is hangzik, akadnak gyűjtők, akik megvásárolják Várnai Gyula installációit. Persze – mint megtudjuk - ebben az esetben inkább a jogok megvételéről van szó, hiszen aligha férnének el egy átlagos szobában.

Névjegy

1956. október 17-én született Kazincbarcikán. Nyomdászként dolgozott, matematikával, fizikával és zenével foglalkozott. „Nem végeztem iskolát, autodidakta művész vagyok” – mondta lapunknak, felidézve, hogy az iskolában buzdították, hogy éljen kézügyességével és legyen művész. Két sikertelen felvételi után kezdett el a természettudományokkal foglalkozni, de végül mégis a művészetnél kötött ki. „Noha nem jártam főiskolára, egy olyan alkotóközösségben nőttem fel, amelyben sok mindent kipróbálhattam. Megtanultam fotózni, festeni, rajzolni, sőt szőni is. Persze biztos nem oldom meg olyan jól ezeket a feladatokat, mint egy egyetemet végzett művész, de remélem, a műveim frissessége ezt kárpótolja” – teszi hozzá. És ezt a szakma is így látja: 1989-ben megkapta a Derkovits-ösztöndíjat, 2001-ben pedig Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki.

via vasárnap reggel

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.